A mozgás és megértés módszertanáról

A VI. Országos Múzeumpedagógia Konferenciára írt szövegem (http://www.mokk.skanzen.hu/vi-orszagos-muzeumpedagogiai-konferencia1.html)

A múzeumi tér

Az önreflexió, a testtudatosság és a nézőpontváltás fejlesztése a múzeumban

A múzeumi tér és a megértés kapcsolatáról szeretnék néhány gondolatot elmondani, annak ellenére, hogy vizsgálódásaim és módszereim kidolgozásának helye hivatalosan nem múzeum. A debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ – bár bizonyos múzeumi funkciókat ellát – talán inkább képcsarnoknak vagy művészeti galériának mondható. Az épület és a kiállítótér méretei azonban zavarba ejtőek és lenyűgözőek, mondhatnám, gigantikusak. A legnagyobb kiállítótér mintegy ezerkétszáz négyzetméter (a legkisebb pedig hatszáz). Múzeumpedagógia munkám során a belső terek adta lehetőségeket igyekszem kihasználni, ezért sokat foglalkozom elméletben és gyakorlatban is a tér és a megértés kapcsolatával. Egy-egy foglalkozás komoly fizikai igénybevétel nem csak a látogatók számára, hanem számomra is.
A legkézenfekvőbb, hogy egy olyan korosztályon keresztül beszéljek a kinesztetikus érzékelés és a komplex személyiségfejlesztés kapcsolatáról, amely a mozgáson keresztül érti meg a világot. A kisgyermekek számára minden megértés a mozgásból következik, legyen az nagymozgás vagy finommotorika. A korai fejlődési szakaszban és a kisgyermekkorban ez a neurológiai, az értelmi és a pszichés fejlődés alapja.
A mozgás természetesen nem a mindig változó világ mozgásának érzékelését jelenti, hanem a világ megismerését és birtokbavételét a saját test mozgásával. lly módon a múzeumi órán az Én-mozgásokon keresztül komplex személyiségfejlesztés valósítható meg: a testtudatosság, az önreflexió és a nézőpontváltás gyakorlata is jól fejleszthető.

Nézőpont

A kortárs művészeti alkotásoknak nincs régiségértéke, tárgyakként nincs történetisége. Saját világunkra és a világban elfoglalt helyünkre, nézőpontunkra kérdeznek és mutatnak rá. A kortárs műveket a múzeumpedagógia foglalkozás során ezért mindig értelmezni kell.[1]

A történeti távlat hiánya nehézség és lehetőség is egyben: az értelmezés során nemcsak a műveket, a kiállítást vizsgáljuk meg, hanem óhatatlanul saját nézőpontunkkal is szembesülünk. Ez nem csak a látogatókra vonatkozik, hanem a közvetítőként jelen lévő múzeumpedagógusra is. A kiállítás sokkal több és komplexebb annál, mint művek bemutatása egy térben. Az alkotások értelmezésébe a kiállítás maga, mind az egymás közelségében lévő művek, mind az építészeti tér, és a szimbolikus társadalmi tér is „beleszól”. A kiállítótér fala egy olyan felület, amelyen az egy közegbe helyezett dolgok összekapcsolódnak.[2] A kiállítás egésze egy kontextus, amelyben a művek egy összefüggő narratívát alkotnak, a narratíva létrehozója, a szerző pedig a kurátor.[3]
      A nézőpont mint metafora munkám során talán a legerőteljesebben a 2013-as Újvilág. Kortárs kanadai printművészet című kiállításon merült fel.[4] A kurátori koncepció szerint Kanada teljesen más területeiről, más nézőpontokkal rendelkező kanadai művészek printművei egyaránt szólnak a kanadai társadalmi valóságról és arról, hogy az egyes művészek életművében mit jelent a médium használata. A könnyen dekódolható társadalmi üzenetek a médium jellegéből adódnak. A látogató számára a társadalmi problémák nagy méretben, egyszerűen megfogalmazva jelennek meg. A művek (illetve a művek egyes jelentésrétegei) – bár egy távoli országból érkeztek – könnyen dekódolhatók az európai, a debreceni látogató számára is. A MODEM fehér kocka jellege még inkább hangsúlyozza, hogy a műveknek önmagukért kell beszélniük.

A bemutatás azonban mégsem kerülhette el a művek előzetes értelmezését, főként, hogy a képek mellé szövegek is kerültek a falra, jelezve ezzel, hogy hasonló értékkel bírnak, mint a képek, és együtt kezelendők. Bár a szövegek vizuálisan igyekeztek háttérbe szorulni, azért elkerülhetetlenül értelmeztek is.

A kiállítás egzotikuma (az őslakosok és a több hullámban érkező bevándorló kultúrák találkozásából létrejött „kanadaiság”) számomra nem sokat jelentett (kanadai kultúrával a Tesz-vesz város című rajzfilmen és a Sanctuary című sci-fi sorozatban találkoztam, vidéki nagyvárosban élő, másodgenerációs értelmiségiként Európán kívül más földrészen még nem jártam). Tájékozatlanságomat igyekeztem előnnyé kovácsolni, így a művekhez a kanadai művészetről való előzetes tudás nélkül közelíthettem. Ez a nézőpont az értelmezés során felerősítette bennem a plakát-jellegű művekben rejlő globális kérdésfelvetéseket (társadalmi, nemi szerepek, fenntarthatóság, természetes és mesterséges környezet), illetve a minden ember számára érthető, mitikus-archaikus szimbólumok jelenlétét. Az őselem és a fogyasztói kultúra szimbiózisának játéka vált számomra igazán izgalmassá az alkotásokban.

A kiállításon Bonnie Baxter: Jane utazása-sorozata  (2008) éppen a nézőpont kérdéseit feszegeti.[5]
A sorozathoz tartozó szövegekben egy olyan ellentmondást fedezhetünk fel, amely önmagában jól illusztrálja a mű és a néző helyének kettősségét. A kiállítótérben megjelenő szövegben azt olvashattuk, hogy a művészt férje kísérte el nagy utazására, és ő készítette a képeket. Az audioguide szerint a művész különös technikai bravúrral, önkioldó segítségével készítette a képeket. A sorozat lényegi kérdésére tehát nem kaptunk választ – azaz továbbra is rejtélyes marad, kinek a nézőpontjából szemléljük Jane figuráját (ez a kis malőr a művet még érdekesebbé teszi). A művész édesanyja nyomdokain járt be egy valódi utat, és egyúttal archetipikus utazást tett saját nőiségének nyomában. Lényegi kérdés volna tehát, hogy a kamera – amely egyébként is egy maszkulin technikai eszköz, és egyfajta hatalmi pozíciót tölt be kultúránkban – mögött egy férfi áll-e vagy a művész(nő) egyedül választotta ki a nézőpontot és a beállítást. Némi szorongás akkor is marad bennem, ha a művet mint egy romantikus, szabad (erre utal a 66-os út például), belső utazást szemlélem. Egyrészt Jane-ről számomra nem derül ki semmi, még a neme sem, másrészt mindig zárt kompozícióban jelenik meg. A Grace Kellyt és Monroet idéző, mindig hátulról látszó alak a képeken egyáltalán nem biztos, hogy nő. A sorozatok installálási módjából (is) adódik, hogy Jane utazásaira film stillekként tekintünk. A nézői tekintet által meglesett (követett, üldözött) nőnek öltözött alak a legkülönfélébb zárt és fenyegető terekben jelenik meg. A 66-os út triptichonjában a jobb oldali képen autóba zárva, kilátás nélkül, a középsőn a szabadság szimbólumát jelentő 66-os utat jelző fallikus oszlop alatt aránytalanul kicsire összement nő(?)alakként, a bal oldali képen ábrázolt kihalt amerikai településre érkező eltévedt utasként jelenik meg (ez a hely egyébként egy pszichothriller, vagy egy szeletelős horrorfilm alaphelyszíne).

A többi sorozat némileg oldottabb, ám a bezártságot, a figura cselekvésképtelenségét így is érezhetjük: a szabadságot szemlélő alakot különböző mesterséges tereptárgyak zárják be: szék, sorompó, kör alakú betonülőke.[6]

A kisgyermekek számára tartott múzeumpedagógia foglalkozásokon nem a néző voyeuer-szerepéről beszéltem, hanem Liz Ingram és Bernd Hildebrandt: Felbukkanás (2013) című művéhez kapcsolódva a nézőpont radikális megváltoztatását vittük véghez.[7] Az érzékeny alkotáshoz, amely egy idős férfi patakban való úszásának mozgásfázisait ábrázolja egy képben, az idő múlását folytonos jelenné varázsolva, csak így lehet közel kerülni.

Az emberi esendőség, az ember és természet egységének megtapasztalása egy teljesen hatalommentes nézőpontból volt lehetséges. A mennyezetre függesztett ironikus alkotás alá feküdtünk, így éltük át az ember és víz kapcsolatának e meditatív állapotát, és a valós téri helyzet megfordítását.

Mozgás és megértés

A kiállítóterekben való tájékozódás jóval többet jelent, mint pusztán kulturális sétát, a tér és a művek bejárását. A mozgásos megértés elősegíti az információk szelektálásának és rendszerezésének megtanulását, amely képesség elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a fizikai és az információs térben, kognitív séma alapján tájékozódni tudjon.

Egy felfedezőjáték során a kisgyermekeket fiatal felnőtt önkéntesek kísérték végig egy feladatlap állomásain. Az írásos instrukciók alapján a párok önállóan fedezték fel a műalkotásokat. A meglelt műveknél kreatív feladat várta a gyermekeket, amelyet szintén önállóan oldottak meg. Az ilyen foglalkozások arra is jók, hogy múzeumpedagógusként a háttérbe vonuljunk, s onnan mozgassuk a szálakat, kicsit megpihenhetünk az állandó szereplések mellett.[8] Négy feladatot kaptak, ezek közül egy helyszínen kollázst készítettek, egy helyszínen nádtollal és tussal rajzoltak, és volt olyan festmény, ahol népdalt is kellett énekelni (összehozva ezzel az egymástól igen távol álló kortárs kínai képzőművészetet és a magyar népi kultúrát). A jobb oldali képen látható a megállásra, pihenésre késztető feladat, amely a finommotorikus mozgást és a kontemplációs készséget fejleszti. Ahányat dobtak gyerekek a dobókockával, annyi gyöngyöt kiválogathattak a lencse közül, és hazavihették.  A feladathoz Miao Hszaiao-Csun: Ünnep (2004) című nagyméretű printjét kellett megkeresni. A kép egy nagyvárosi kínai lakótelep avatóünnepségét mutatja be, ahol a kép nyolcvan százalékát kitöltő, óriási méretű, egyenlakásokból álló, élettelen épületek várják, hogy a kép alsó felét megtöltő elképesztő sokaság elfoglalja és élettel töltse meg a betondzsungelt. Ehhez a képhez nagyon jól lehetett kapcsolni számolós feladatokat, illetve a figyelemkoncentrációt fejlesztő feladatot (például valakit megkeresni a nagy tömegben), vagy modellezni egy emeletes házat, ami tele van élettel.[9]

A képek észlelése testi folyamat, analitikus művelet, majd szintézis során jön létre maga a kép – szintén a testben. A képek mediális tapasztalata pedig kulturális gyakorlat, amely társadalmi konszenzuson alapul. Az idő múlása ellen képekkel védekezünk, s képekben őrizzük meg tereinket is. A képek helye tehát valójában nem a múzeumban van, hanem az emberben.[10]

A múzeum helyet ad a képeknek, a múzeumpedagógusnak pedig olyan feltételeket kell teremtenie, amelyben helyet kaphatnak a gyerekek. Teret kell adni a szabad mozgásnak, a felfedezésnek, az önállóságnak, az egyéni ritmusnak, a szabad véleménynyilvánításnak. A múzeumpedagógia foglalkozás során létrejövő megértés egy folyamat, amely előre nem pontosan meghatározható pályákra fut ki, az értelmezés mint csoportmunka akkor sikeres, ha nyitott marad és a résztvevőket továbbgondolkodásra készteti.

A korosztály számára alapvető a biztonságot nyújtó légkör kialakítása. A kisgyermekek csak biztonságos, megengedő légkörben tudnak felszabadultan alkotni, kreativitásuk csak így mutatkozik meg.

A mozgás általi megértés során a gyermekek én-határai is alakulnak, ezáltal fejlődik önreflexiós képességük és testtudatosságuk. Az olyan gyakorlatokban, ahol a műalkotások részévé válhatunk, az én-határokat terjesztjük ki, ez pedig erősíti a csoportkohéziót. Fontos, hogy egy ilyen gyakorlat után lehetőséget adjunk az én-határok „lezárására” is, azaz elmélyülést kívánó egyéni feladatot adjunk a gyermekeknek.

A bal oldali képen egy audiovizuális műalkotás kiegészítését láthatjuk: a művet kiterjesztettük a térbe, azaz a szélturbina mozgását imitálva szelet gerjesztettünk a kiállítótérben.[11] Így egyúttal mi is a mű részévé váltunk, nemcsak láttuk és hallottuk a képsort, hanem a kinesztetikus érzékelés segítségével át is éltük. A jobb oldali képen ugyanerről, egyébként a szélről szóló foglalkozásról egy gyakorlat látható. Az ecsetet tartó kis kezeket a többféle irányból és különböző intenzitással érkező szél irányította, így a gyerekeknek el kellett engedniük a saját kezük feletti kontrollt. A földre fektetett papírt körbejárva imitáltam a szelet, mindenféle erősségben és irányból. Az erős figyelmet igénylő feladatot egy tornádó eljövetelével oldottam fel.

A foglalkozáshoz kapcsolódó elmélyülésre lehetőséget adó alkotómunka Koronczi Endrének a kiállításon látható Megállított (2008-2009) című video loop-jához kapcsolódott.[12] Koronczi műve átmenet az álló- és mozgókép között, a képeknek ugyanis csak egyes részei mozognak. A négy őselemet idéző négy videó egyikében, a tengerparton a szélben száradó ruhák ihlették a múzeumpedagógia teremben szárítókötélen száradó festményeket. Az akvarelleket az óvodások a saját maguk által keltett szélben szárítottak meg.

Testtudatosságot növelő gyakorlat lehet a csontváz segítségével történő tornázás. Ha az aktuális témánk az emberi test, akkor jól beépíthető a foglalkozás első részébe egy kis torna. A gyakorlatok végzése közben láthatjuk, hogy testünk mely része milyen irányba mozdul, a gyerekek pedig kitapogathatják a csontvázon és önmagukon a csontokat, ízületeket. A kínai kortárs művészetet bemutató tárlaton Ma Liu-Ming: No 8., 9., 18., 19. című festményeihez kapcsolódó gyakorlat volt, hogy a műveken megjelenő mozdulatokat a csontvázon beállítottuk.[13] Az aktuális évszak sportjait is imitáltuk (éppen tél volt), és a csontvázat korcsolyázó, hógolyózó testhelyzetbe állítottuk. (A képen éppen egy vegyes csoport látható, óvodások és iskolások érkeztek egy Hajdú-Bihar megyei kistelepülésről.)

A „belső Én” megfigyelése saját magunkon szintén az önreflexió fejlődését és az én-határok tudatosítását segíti. A foglalkozás elején imaginációs technikával elképzeltettem a gyerekekkel saját kertjüket. A kertjüket kerítéssel kellett védeniük (az én-határokat szimbolizálja), gyümölcsfákat és állatot is tartottak, amit gondoztak, neveltek (önmaguk szeretetét, és a szeretetkapcsolatokat szimbolizálja). Utána mindenkinek körberajzoltam a sziluettjét, és a saját árnyképükbe rajzolták bele színessel, amit az imagináció során elképzeltek.

Ahhoz, hogy a gyermekek személyiségét komplex módon fejleszthessük, és ehhez minden feltételt meg tudjunk teremteni, nagyfokú nyitottságra és rugalmasságra, a saját nézőpontunk folyamatos vizsgálatára is szükség van.  A különböző életkorú, dinamikájú, szociális helyzetű látogatói csoportok is segítenek, hogy minél több szempontot tudjunk érvényesíteni a kiállítások és a művek értelmezése során. Ezért is nagy öröm, ha egy tárlatra sok csoport érkezik, mert rengeteg nézőpontot kapunk a munkánkhoz. A nyitottságot fenntartani folyamatos feladat, és ehhez az is hozzátartozna, hogy az ember mobilis legyen. Különböző okokból erre nem mindig van lehetőségünk, ezért helyben kell kilépnünk a komfortzónánkból.

E „rugalmassági” gyakorlat során a kiállítóteret társasjáték-mezővé alakítva, egy nagy dobókocka segítségével játszottunk egy hétvégi foglalkozáson. Ahányat dobtak a gyerekek, annyi művet léptünk előre a kiállítótérben, így a véletlen döntötte el, hogy mely alkotásokat nézünk meg, és azt is, hogy milyen hosszú ideig tart majd a foglalkozás (nem tudtam pontosan, hány gyermek fog érkezni). Minden állomáson adtam a gyerekeknek valamilyen egyszerű rajzi feladatot. Volt nálunk papír, filctoll, színes ceruza, olló, ragasztó, újságok, színes papírok. Így haladtunk műről-műre, amíg mindenki nem dobott. Természetesen a művekhez kapcsolódóan voltak értelmezési szempontok, feladatok a fejemben, de nem mindegyikhez (körülbelül hetven alkotás volt látható a tárlaton). Az improvizációm nem volt mindig tökéletes, de jó volt kiszakadni a saját sémáimból.

Nekem mint múzeumpedagógusnak személyesen is nagy élmény óvodásokkal dolgozni. Nem csak képzelőerejük, kíváncsiságuk és kreativitásuk lenyűgöző, hanem az a sok-sok érzelem, amit velük átélhetünk.

---

[1] A nyitott, látogatóbarát múzeum kialakítása hasonlóan megköveteli a kritikai önreflexiót mind a kiállításoktól, a munkatársaktól, mind pedig az intézménytől. A nyitott múzeumot a látogatók is aktívan formálják. „A múzeum sokkal inkább a jelenidejű kritikai cselekvések, szimbolikus akciók, közös élmények színtere lett, mintsem azok emlékezetét megőrző metaforikus terek együttese.” György Péter: Univerzalizmus, kritikai historizmus – a múzeumi paradigma metamorfózisa In.: Helyszíni szemle. Fejezetek a múzeum életéből Szerk.: Turai Hedvig, Székely Katalin Ludwig Múzeum, Budapest, 2012, 107.o.

[2] Mieke Bal: A beszélő múzeum In.: A gyakorlattól a diszkurzusig. Kortárs művészetelméleti szöveggyűjtemény Szerk.: Kékesi Zoltán, Lázár Eszter, Szoboszlai János, Varga Tünde Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet­elmélet Tanszék, 2012, 55. o.

[3] „A kritikai diszkurzus alakításában a kurátor (szerzői) pozíciója erősödik, a kurátori hang a művészével azonos jelentőségű kritikai hangot üt meg. A kurátor és a művész hasonló munkamódszereket alkalmaz; a tárgyalkotó hagyományok követése helyett a performatív és immateriális megnyilvánulásokat részesítik előnyben, amelyek nem elsősorban a művek létrehozását, értelmezését és kontextusuk megteremtését segítő verbális eszközök, hanem a munka jellegére vonatkozó diszkurzív formák (~oktatási fordulat ~performatív kurátori gyakorlat).A ’diszkurzív’ egy olyan modellként is értelmezhető, amely lehetőséget ad egy sokkal flexibilisebb konstrukcióban történő munkára, akár közösségi együttműködésben, akár mint az egyéni munka stratégiai eszköze.”

http://tranzit.org/curatorialdictionary/index.php/szotar/diszkurzivitas/.

[4] A kiállításról a MODEM honlapján: http://modemart.hu/?component=kiallitasok&id=6281358632

[5] Jane utazásai Baxter honlapján: http://www.bonniebaxter.com/

[6] Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy a különböző generációk különbözőképpen voltak nyitottak a kép ellentmondásosságára. Jellemzően a felnőttek „elkenték” a képek fenyegetettségét, a bezárt, szabadságától megfosztott figurát nem érzékelték. Ellenben a horrorfilmeken felnőtt fiatal felnőttek és nagyobb középiskolások Jane fenyegetettségét értették.

[7] Az installációról képek Ingram honlapján: http://www.lizingram.com/installations.html

[8] Kapcsolódó kiállítás: Új spektákulum. Kortárs kínai képzőművészet (2014). A kiállításról a MODEM honlapján: http://modemart.hu/?component=kiallitasok&id=6281359333

[9] Az óvodásoknak szóló múzeumpedagógia foglalkozásokról bővebben a blogomon: http://akombakommuzeum.blogspot.hu/

[10] „Maga az emlékezet a test saját, az emlékezés fiktív helyeiből álló, neuronális rendszere. Olyan helyek szövedékeiből épül fel, ahol az emlékezetünk anyagát kitevő képeket keressük fel. A helyek fizikai tapasztalatai, amelyekre testünk a világban tesz szert, az agyunk által tárolt helyek konstrukciójában képeződnek le.” 

Hans Belting: A képek helye In.: Uő: Képantropológia. Képtudományi vázlatok Kijárat Kiadó, Budapest, 2007. 76. o.

[11] Szabó Dezső: Turbo & Still című videója a Still. Fotográfia a múzeumban című kiállításon (2013)

[12] Koronczi Endre alkotása a saját honlapján:  http://www.koronczi.hu/breathnotes/inhibited.html

[13] Liu-Ming festményeit bemutató kiállítási enteriőr a Librarius honlapján:

http://librarius.hu/wp-content/uploads/2014/02/Az-%C3%BAj-spekt%C3%A1kulum_enteri%C5%91r_9-1050x572.jpg

Kuckó

A MODEM tereit sokszor használtuk elbújásra. Bújócskát játszottunk a gyerekekkel a fogadótérben, a kiállítóterekben, a belső kertben. Sokszor kerestünk rejtőzködő motívumokat, színeket a műveken. Kerestünk elrejtett rajzeszközöket, mértani formákat. A foglalkoztató teremben építettünk egy saját kuckót, amelyben mi magunk bújhattunk el. Az összehajtható, egyszerűen tárolható és bármikor, bárhol felállítható kuckót több éven keresztül használtuk. 

Azon kívül, hogy a kisgyermekek nagyon szeretnek elbújni és saját kuckót építeni, több dologban is hasznosnak bizonyult: egyrészt létrehoztunk egy olyan intim teret, amelyben a kicsik szüleik nélkül is biztonságban érezték magukat, másrészt a véletlenszerűen verbuválódott közösség tagjai igazi közösségi élményt élhettek át. Több gyermek önállóan vett részt a foglalkozásokon, ám olyan is akadt, aki csak a szüleivel érezte magát biztonságban (vagy a szülő úgy érezte magát biztonságban, ha a gyermekével tart...). A kuckóba nem engedtünk be szülőket, és mindig "titkos" dolgokról beszélgettünk. Én a kiállításhoz kapcsolódó témákkal (vagy mesével) készültem, de ha éppen nem voltak fogékonyak az én témáimra, akkor nem erőltettem, arról beszéltünk, ami őket éppen foglalkoztatta - ami a hangulatos, kicsit ijesztő félhomályban eszükbe jutott.

Rugalmassági gyakorlat pedagógusoknak

Kapcsolódó kiállítás: 

Az új spektákulum. Kortárs kínai képzőművészet
2013. december 15. – 2014. március 30.
Kurátor: Jü Ko (Yu Ke)
Társkurátor: Li Ko-ko (Li Keke)
A kiállításról a MODEM honlapján

A kiállításról a MODEM Facebook oldalán

A különböző életkorú, dinamikájú, szociális helyzetű látogatói csoportok is segítik abban a múzeumpedagógust, hogy minél több szempontot tudjon érvényesíteni a kiállítások és a művek értelmezése során. Az értelmezésnek mindig nyitottnak kell maradni, ezért gyakran előfordul, hogy sok idővel a kiállítás zárása után is felmerül egy-egy újabb elemzési szempont. Nagy öröm, ha egy tárlatra sok csoport érkezik, mert rengeteg nézőpontot kapunk a munkánkhoz. A nyitottságot fenntartani folyamatos feladat, és ehhez az is hozzátartozna, hogy az ember mobilis legyen. Különböző okokból erre nem mindig van lehetőség... sokszor helyben kell kilépnünk a komfortzónánkból. Erre példa ez az egyszerű gyakorlat:
A kiállítóteret társasjáték-mezővé alakítva, egy nagy dobókocka segítségével játszottunk. A gyerekek és én voltunk a bábuk. Előzetesen a gyerekek húztak egy-egy számot, ez csak annyit jelentett, hogy a szerencse döntötte el, hogy ki hányadikként tud dobni a kockával. Az első képtől indultunk, az 1-es sorszámú gyermek dobott először. Ahányat dobott, annyi művet léptünk előre a kiállítótérben. Így a véletlen döntötte el, hogy mely alkotásokat nézünk meg. Minden állomáson adtam a gyerekeknek valamilyen egyszerű rajzi feladatot. Volt nálunk papír, filctoll, színes ceruza, olló, ragasztó, újságok, színes papírok. Így haladtunk műről-műre, amíg mindenki nem dobott. Ez a foglalkozás egy óra hosszú lett a végére, ám sem ezt nem tudtam előre kiszámolni, sem azt, hogy mely művekhez érkezünk meg. Természetesen a művekhez kapcsolódóan voltak értelmezési szempontok, feladatok a fejemben, de nem mindegyikhez (körülbelül hetven alkotás volt látható a tárlaton). Így sokat kellett improvizálnom. Nem sikerült maximálisan teljesítenem, azaz nem minden feladat volt kreatív és izgalmas, ám egészében véve jól sikerült, és rám is felszabadítóan hatott.

 

Elbújni és kukucskálni

Kapcsolódó kiállítás:
A festő dolga. Birkás Ákos (2006–2014)

2014. október 12–től 2015. február 8-ig.

Kurátor: Kukla Krisztián
A kiállításról a MODEM honlapján
A kiállításról az Artportal honalpján

Birkás Ákos kiállítása (és festészete) számomra a pedagógiai, művészettörténeti, esztétikai kérdések kincsestára: a nézőpont, a megfigyelés, a színtan, a szociális érzékenység, az idegenség, az identitás, a festészet elméleti kérdései, a barokk és reneszánsz festészetre tett utalások gazdag tárháza. A középiskolás és fiatal felnőtt korosztály számára könnyedén közvetíthető témákat az óvodások számára jelentősen át kell alakítanom.
Az első hétvégi foglalkozásra nem csak óvodásokat vártam, hanem meghívtam egy kétévest és egy másfél évest is. A tevékenységet így kettébontottam. Az óra elején együtt voltak a kicsik és a "nagyok", majd külön utakra indultunk.
Először a papírszínház segítségével elmeséltem egy mesét, amely egy mindenféle háttér előtt elbújó jegesmedvéről szól. A képekhez kapcsolódó szöveg magyar fordítása néhol eléggé döcög (a versike számomra elég fantáziátlan), ám a képeken látható vizuális játékok zseniálisak! A mese letisztult, minimalista stílusa és egyszerűsége minden korosztály számára élvezhető. A bújócska pedig már egy másfél éves számára is érdekes. A félkörben ülő kis csapatot megkértem, hogy hangosan jelezzék, ha megvan a medve. A mesén keresztül nemcsak a mimikri fogalma, hanem az irányok, az öltözködés, az évszakok állandó váltakozása, a jegesmedvék élettani sajátosságai, az Északi-sarkvidék mint tájegység, a globális felmelegedés, és a Nagy Medve csillagkép is szóba kerülhet. Az elbújós mese előkészítette a kiállítótérben zajló, a figyelemkoncentrációt fejlesztő tevékenységet.

Lássuk a medvét!
http://csimota.hu/konyv/lassuk-a-medvet-qui-a-vu-lours/

A gyerekek készítettek maguknak egy-egy távcsövet két darab vécépapír gurigából.

Harc a gurigákért.

 

Majd kaptak egy-egy kör alakú festményrészletet. A részleteken olyan figurák szerepeltek, akik Birkás festményein valahol a háttérben bújnak meg (vagy nagy tömegben), tehát olyan marginális vagy rejtőzködő alakok, akiket nem első pillantásra fedezünk fel a festményen.

 

A távcsövünkkel kerestük meg a képrészleteket.

A meglelt figuráról beszélgettünk. Az óvodások számára még nagyon nehéz feladat, hogy beleképzeljék magukat egy másik ember életébe, gondolkodásába (egy állatéba sokkal könnyebb például egy szerepjáték során). Olyan hétköznapi dolgokat próbáltam megtudni tőlük, mint hogy szerintük mi a bácsi kedvenc étele, vagy mit csinál otthon a szabadidejében. Válaszként természetesen a saját életükről tudtam meg egyet s mást.

Eközben az apróságok:

A foglalkozás előtt begurítottam a kiállítótérbe néhány színes labdát. Míg a nagyobbakkal "távcsöveztünk", a kicsik kaptak egy papírszatyrot, amibe összeszedhették ezeket, és utána játszhattak egymással, szüleikkel.

A szőnyeg című képen szereplő idős ember testtartását felvéve próbáltunk közel kerülni a képhez, az unalom, a fáradtság, a magány és az elmélyülés rózsaszínjébe helyezkedve...

A demokrácia című festményen elbújt alakot nagyon nehéz volt megtalálni, mert a képen minden figura rejtőzködik.

Aki szerette volna kipróbálni, hogyan lehet egy ruhadarabban elrejtőzni, annak kölcsönadtam a kardigánomat.

Teletubby felfedezése a Lady Mankiller I. című festményen:

Eközben az apróságok:

Alkotómunka:

Keresgélés után a kör alakú képrészleteket ráragasztottuk egy nagy papírra, és vízfestékkel kiegészítettük. Volt olyan gyermek, aki a kiállításon látottakból indult ki, és olyan is, aki teljesen elrugaszkodott az eredeti Birkás-képektől, és saját fantáziavilágába helyezte el a figurát.

 

Eközben az apróságok...